Hívő embernek tartom magam.
Hitem, már sok mindenen átsegített.
Hiszek a Teremtőben, minden reggel megköszönöm, hogy felébredhetek, megköszönöm a családomat, az életemet és áldást kérek a napomra. Több mint 10 éve így teszek, annak ellenére, hogy templomba csak turistaként, kirándulások alkalmával térek be.
Van, amikor meginog a hitem, ilyenkor rutinosan megmagyarázom, mi miért történik, miképpen szolgálja fejlődésemet és tudomásul veszem, hogy az adott akadály is, tanulófolyamatom részét képezi.
De a tegnapi buszbaleset tragédiáját nem lehet megmagyarázni.
Nem tudom, létezik e akkora hit és elfogadókészség, hogy erre rutinosan azt lehessen mondani, "Mindennek oka van, ennek is !" , "Az Úr adta, az Úr vette el!" , "Meg volt írva!" , "Ez volt a karmájuk!" , " Bevonzották" vagy bármi nagy "bölcsességet".
Ezt se megmagyarázni, se feldolgozni nem lehet.
Meghal egy idős ember, fájdalmas, sajnáljuk, de kissé belenyugodva azt mondjuk, hogy szép, küzdelmes, hosszú élete volt.
De január 21-én hajnalban fiatalok vesztették életüket, iszonyatos kínok között. Előttük állt az élet.
Családjuk várta haza őket, talán, sőt biztos vagyok benne, hogy kedvenc ételükkel, hiszen ilyenkor mindig leadják a rendelést.
Barátok, barátnők, szerelmek várhatták, hogy a messenger üzenetek kívül, Facebook, Intragram hashtags helyett, élőben is meghallgathassák élménybeszámolóikat, magukhoz ölelhessék őket.
A szeretetteljes várakozást a reggeli hírek hallatán felváltja a rémület és remény. Rémület és remény, "ugye nem az enyém?" .
Magamat ismerve , abban a pillanatban hitem elhagyott volna és mindent félredobva indultunk volna. Teljesen mindegy lett volna, hogy mik a hírek, ki hogy akart volna megnyugtatni, várakozásra, türelemre bírni. Ettől jóval apróbb esetben is képtelenség visszatartani.
Belegondolni is szörnyű, hogy mit élhettek át a szülők, akiknek a gyermekeik a buszon utaztak. Mit élhettek át azokban a percekben, órákban, amíg megtudták az ő saját gyermekükkel mi történt. Talán túlélte? Hányszor nyomhatták rá aggódva, reménykedve a telefon hívás ikonjára, arra a névre, becenévre, aminek száma az ő Kincsüket hívta. Mennyi sms-t küldhettek, hányszor mehettek rá Facebook profiljukra, hátha bejelentkezik...
Ez nem természetes, ez nem igazságos, ez nem lehet isteni döntés része!
Ez nem lehet üzenet, nem lehet tanulságként küldendő lecke!
Ezt nem lehet elfogadni és nem lehet megmagyarázni!
Fáj bevallanom, de megingott a hitem, kísértésbe estem. Úgy ingott meg, hogy nem ismerem az áldozatokat és családjukat, de mint anya, osztozom fájdalmukban és kísért a gondolat, nem értem, hogy és miért történhet ilyen!
Nem tudom elképzelni, hogy az utolsó útjukon, az adott felekezet papjai, lelkészei, milyen vigasztaló szavakat tudnak majd tolmácsolni, hogy tudják megmagyarázni, a megmagyarázhatatlant!
Azt mondják, ha hisznek, találkoznak?
És addig? Hova lesznek a napi találkozások, kamaszos viccek és viták, hova lesz a tervezett jövő? Hova lesznek az ölelések, az ünnepek?
Hova tűnik az, ami eddig értelmet adott az itt maradottak életének?