Bár minden betegség más, és minden beteg másképp reagál egy adott betegségre, a betegségeknek van egy közös vonásuk: az egyensúlyi helyzetben beállt kedvezőtlen változás. Ez megtörténhet testi és lelki szinten egyaránt. Boldizsár Ildikó
A környezetünkben történt halálesetek és betegségek ráébresztettek, hogy nem vagyok már 20 éves. Úgy háromévente, elő szokott jönni ez a felismerés.
Ilyenkor fellendítem a magánrendelések forgalmát és gazdasági statisztikáját.
Vérkép, naná, hogy nem amit a körzeti orvos felírna, van ebben minden puccos dolog. /tumor markerek; hormonok stb.../
Aztán ha csillagozgatnak, akkor további vérvételt javaslok magamnak..
Ez eddig gondolom többek arcára mosolyt csalt vagy csodálkozva elszörnyülködött, hogy nem ilyennek ismert meg... Hát, ez is én vagyok.
Eddig volt a bevezetés, ezután már igyekszem picit komolyabban átadni, azt, amire a bejegyzésem címe utal.
A mammográfia egy szükséges, de nagyon kellemetlen vizsgálat, ennek ellenére úgy gondolom, hogy 35 éves kor fölött érdemes időt szakítani rá. Nem fáj annyira, mintha egy daganat miatt el kellene távolítani egyik vagy mindkét emlőt / és ez akkor még csak a jobbik eset/
Két hete fájt a jobb mellem (lelki okát megfejtettem) és bejelentkeztem egy komplex vizsgálatra, természetesen magánrendelésre, mert ide egy héten belül lehet időpontot kapni.
A laboreredmények, melyek erre vonatkoztak, teljesen negatívak voltak.
Nagyon kedves hölgy fogadott és közölte, hogy jó jel, ha fájdalmat érzek, mert akkor nem daganat és elkészítette a felvételeket. Miközben minden irányból megnyomkodott a masina, az járt a fejemben, hogy ezt a gépet, tuti férfi találta ki és törném el a kezét.... Igaz, ezt gépre válogatja, mert ahol én eddig jártam, szintén magánklinika, nem nyomorgattak így össze... de az ár, emellett szólt..
Ezután ultrahang következett, ahol egy nagyon kedves doktornő vizsgált. Megdicsért, hogy nincs szilikonom és megállapította, hogy fogalma nincs miért érzek fájdalmat, majd átment a bal oldalamra. Itt egy idő után elkomolyodott az arca, felállt, újra és újra vizsgált, majd átment a másik szobába és beszélt az asszisztenssel. Újabb röntgent kért, de csak a nem fájó oldalamról, eközben mindenki nagyon komoly volt, már nem cseverésztek velem, majd kiültettek várni.
Itt kezdődött az a bizonyos 25 perc.
Először is visszahallottam az asszisztens mondatát és elkezdtem félni.
Baromira féltem és nagyon egyedül éreztem magam.
Írtam a férjemnek egy sms-t, de csak kurtán válaszolt / kiderült egy tárgyalás közepén volt/
Nyugtattam magam, hogy semmi gond, ha az, akkor eltávolítják stb.....
Felmentem a Facebookra és az összes angyali, jóság és még kitudja milyen jóslatot elolvastam amit a napra írtak. El kell mondjam, csupa biztató dolog jött.
Ültem tovább, néztem a még várakozó hölgyeket, próbáltam játszani a gondoltaimmal, de mindig magamnál kötöttem ki.
Hiszen még olyan fiatalnak érzem magam, annak ellenére, hogy sokan köszönnek már "Csókolom-ot" vagy "Kezit csókolom-ot"
A fiúk már nagyok, kivétel a kicsit, aki csak tíz éves, őt fel kell nevelni, mellette kell maradni, szüksége van rám. Közben, a kis zsebpénzén vásárolt nyakláncom medálját szorongattam.
Nem jártam még Thaiföldön, Mauritiuson ezek még rám várnak.
Most kezdenék újra dolgozni.
Nem hagyhatom cserben a férjemet, mi költség lenne a gyógykezelésem, az egész életünk munkája rámenne ...
És az évek óta tervezett tetkóm sem készült el
Mi van ha mégis....
Oké, egy biztos a húgom nem tudhatja meg, babát vár és tuti kikészülne, mert nagyon szeret engem.
Először is elmegyek kineziológushoz oldásra és napokon belül fel kell kutatni a legjobb orvost ...
És csak cikáztak a gondolatok.
Az elkeseredett gondolatok és könyörgő imáim versengtek egymással.
Nyílt az ajtó, kék dossziéval a kezében kijött a doktornő, de elsétált mellettem. Utánaszaladtam, és megszólítottam, hogy engem keres e.
Kiderült, hogy minden rendben van, semmi kóros elváltozás nincs!
Az imáim győzedelmeskedtek!
Nyomtam magamnak az automatából egy kávét, amik általában nem nagyon finomak, de most a világ legfinomabb kávéja volt. Kimentem a klinikáról és az utcára lépve, nem a koszos belvárosi utcát láttam, amin még befele menet bosszankodtam, hanem a napsütést és örültem, hogy a szél, ami máskor zavar, most megsimogat.
Így telt el 25 perc.... aminek soha nem akart vége lenni :)
Fene nagy jó dolgunkban mi, emberek elfelejtjük, hogy mennyi láthatatlan, megfoghatatlan érték van az életünkben. Hogy milyen csodák történnek velünk nap mint nap. Záporozik ránk az áldás, de észre sem vesszük. Szabadságunk és egészségünk észrevétlen táplálói életünknek. Fel sem tűnik, hogy nélkülük semminek nem lenne értelme. Mégis olyan természetességgel kezeljük őket, mintha születésünk pillanatában valaki ígéretet tett volna, hogy boldogságban, egészségben fogunk élni. Halálunkig. Czipper Ágota
