Mi bajom az iskolával? I.rész

Valamikor réges- régen  én is voltam kisiskolás. 

Annyira azért nem volt régen, hogy ne emlékezzek....

Itt még óvónéni vagy tanítónéni szerettem volna lenni. 

Pontosan emlékszem, mennyire vártam, hogy első osztályos legyek. Nagyon aranyos tanítónénim volt, elsőtől-negyedikig ő volt az osztályfőnököm. Gondoskodó, figyelmes. Ha valamit elhagytam, hazafele menet beadta nagyanyámnak. Első két osztály úgy telt, hogy órák után hazamentem, nagymamám megebédeltetett, aludtam, majd közösen tanultunk. 

Harmadik osztályban osztályfőnökünk mellé, kaptunk egy új tanítónénit. 

Osztályfőnökünk igazi "tyúkanyó" típus volt, bármikor hozzá lehetett bújni, én meg éltem is a lehetőséggel. 

Egyik nap az új tanítónéni gyönyörű,puha fehér pulcsiban jött. Odabújtam hozzá, illetve szerettem volna mert,  ellökött és azt mondta " Mi vagy Te macska?"   

Ez csak egy pillanat volt, a pillanat töredéke és mégis, több mint harminc év után, úgy tudom leírni, mintha most történt volna. 9 évesen, abban a pillanatba valami megváltozott .... már nem szerettem iskolába járni, már nem akartam a szeretett tanítónéniknek tanulni.....
/Mert ebben a korban a gyerek még nem magának és a jövőnek tanul, hanem a tanítónéninek.  /

Érdekes, hogy nem emlékszem a tanítónéni nevére, még az arcára sem, csak az érzésre... 

Mennyi ilyen van? Lehet, hogy az ő részéről nem is volt szándékos illetve tudatos? De egy érzékeny gyereknek egy pillanat is számít, egy pillant meg tudja változtatni a jövőt.... 

Tudom, hogy mindenki téved, tudom, hogy mindenki mond olyan dolgokat, amiket nem kellene, tudom, tudom....... de mégis.... 

Akkor és ott megváltozott valami... 

Hullámzó teljesítménnyel elvégeztem az általános iskolát, na jó,  négyes átlag alá sose mentem. A tanítók, tanárok közt volt egy-kettő , akik megalapozták az iskola iránti undoromat. Azt hiszem ez kölcsönös volt.  Sok szörnyű emléket tudnék most leírni mert, a múlt sajnos nem szépítette meg....Sok hasfájásos diagnózist, "kórházlátogatást".  De a társaság, az osztálytársak szuperek voltak és szerettem szakkörökre is járni. Biológia szakkör, énekkar, zenebarátszakkör, ki nem hagytam volna. Iskolába szerettem járni, csak órákra nem. Szerettem a barátnőmmel az iskola folyosó padlóján fetrengve röhögni, sőt a suli-bulikat is szerettem.  

Jött a várva vár középiskola, apácazárda kollégiummal fűszerezve. Soha, de soha nem adnám a gyerekeimet ilyen helyre, még büntetésből sem.  Na jó, Szilvi barátnőmet és vele átélt sok-sok kellemes emléket mégiscsak köszönhetek ennek a pár évnek. 

A tanárok.....jaj, atyaég....

Én sem voltam ám angyal, inkább vadangyal. Minden sérelmet azonnal lereagáltam. 

Fizika tanárunk egy vén agglegény volt. Rettentő büdös.
Ha miniszoknyába mentünk suliba, márpedig az nagyon sokszor előfordult / akkor még volt mit mutogatni /   beült mellénk a padba és ...... 

Igyekeztünk elviselni, ki a fenét érdekelt volna, ha szóvá tesszük. 

Osztályfőnököm, olyan volt, amilyen.... 

Utáltam az egészet, ha tanultam sem tudtam eredményt elérni, akkor mi a francnak tanulni.
Mi a fenének kellett szünetekben magántanárhoz járni? 

Minden vasárnap olyan fejfájással mentem vissza a kollégiumba, hogy a fejemet vertem a falba .... 

Szörnyű volt.... 

Pár év  után végre elérkezett a felismerés, ebből a suliból talán el kellene vinni. 

"Drága, kedves" osztályfőnököm búcsúmondata, ami szintén egy életre megmaradt:
" Végre anyádnak van egy normális döntése!" 

ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉs tényleg! A másik suliba szerettem járni, még a tanulás is ment a maga módján. Osztályfőnököm mind a mai napig részese életemnek. 

Abban az időben nem voltak "diszes" gyerekek, csak hülye gyerekek. Abban az időben azt mondták, hogy nem készültél, nem olvastál eleget, nem  gyakoroltad a helyesírást, nyelvtant,  hülye vagy idegennyelv tanulásához és még sorolhatnám..... 

A nagy francokat!

Ha én most megmutatnám a füzeteimet egy szakembernek, /amit már meg is tettem ezért vagyok ennyire "okos" / akkor simán rám lehetne húzni, hogy diszgráfiás voltam , diszlexia határát súroltam. Igaz mára nagy erőfeszítések árán van némi javulás, de azt hiszem ennyi, pedig sokat gyakorolt velem a  nagymamám,sokat olvastam, olvasok, sőt még nyelvekkel is megpróbálkoztam....
Ennek ellenére csak úgy ömlik belőlem a gondolatáradat, amit le is írok... 

Szerintem valamikor az iskolás éveim alatt tudatosan vagy tudat alatt megfogadtam, hogy a saját gyerekeimet bármi áron megvédem. ....   

Nem mondom, hogy nincs bennem némi keserűség a történtek miatt, de a mostani gondolkodásommal azt mondhatom, HÁLÁS VAGYOK MINDEN MEGÉLT PILLANATÉRT mert, erősebbé és tudatosabbá tett, még úgy is, hogy egy aranyos, cserfes kislányból, egy időre !!! önértékelési zavarral küzdő gyereket és felnőttet csinált....

Hálás vagyok mert, a megélt tapasztalásokból tanulva  a gyerekeimet az állami oktatás első napjától figyelem, óvom és védem immár 16 éve  /kisebb- nagyobb túlzásokba esve/ 

folyt. köv.......

Ui.:
Kedves Ismerőseim! 
Neveket ,helyeket, évszámokat szándékosan nem írtam! Kérem,  Ti se tegyétek! 
Köszönöm!