"Férjek gyöngye? Apa az ilyen?"

Kép forrása

Az elmúlt években, minden karácsony előtt gyűjtést szerveztem rászorulóknak. Sajnos ebben az évben ezt el kellett engednem, ami nem kis lelkiismeretfurdalást okozott. Pár napja megcsörrent a telefonom, azzal az üzenettel, hogy hallották híremet, miszerint én szegény sorsú embereken segítek.
Mondtam, hogy igaz, de ez ebben az évben sajnos nem fog menni, ami nagyon bánt. Erre a telefon másik felén a hölgy azt mondta, én csak adjam meg három-négy rászoruló család elérhetőségét, írjak róluk pár sort és ők majd a kollégáival segítenek.
Szavakat nem találtam a boldogságtól, mégiscsak tudok segíteni!
Egy másik Facebook csoport vezetőjétől segítséget kértem, hogy ő kikre gondol. Pár perc alatt összeraktuk a négy családot, sőt többet is tudtunk volna.

És most jön ami miatt írok.
Családokat kellett volna összeszednünk, ehelyett csonka családokat találtunk. Egy-kettő vagy három gyerekkel. Beteg gyerekkel. Daganatos, fogyatékos, tartósan beteg gyerekekkel.
Anyák egyedül, mély szegénységben, magukra hagyva.
Apa, férj el-ment; le-lépett; el-hagyta.....
Nyilván nagy teher egy beteg gyerek, nagy gond a szegénység és ez mind feszültséget szül. Az is érthető ilyenkor, ha párok külön mennek, hiszen az állandó feszült környezet a gyereknek sem jó. Nem tudhatjuk a döntésig vezető utat, de nem is érdekes. Egy kapcsolatot nem lehet mindenáron összetartani.

DE!
Hol vannak olyankor, amikor az anya már nem bírja egyedül?
Hol vannak olyankor, amikor nincs étel?
Hol vannak olyankor, amikor gyógyszer kell?
Hol vannak olyankor, amikor az anya átmeneti otthonba kerül?
Hol vannak olyankor, amikor a gázt, villanyt, vizet kikapcsolják?
Rengeteg kérdésem lenne még ....

Talán a legújabb áldozatnál?

Talán a szebb és boldogabb élettel kecsegtetőnél? Megsúgom, kutyából nem lesz szalonna...


Ahogy mondani szokás, "megcsinálni könnyű" , de utána is részt kell vállalni.
A történelem folyamán csak egyszer történt meg a "szeplőtlen fogantatás" , tehát kedves férfiak, ti ugyanúgy ott voltatok abban a pillanatban, ahogy az anya. Ugyanúgy részesei voltatok, ha akartátok a végeredményt, ha nem. Márpedig ha közösen hoztátok össze, akkor bizony közösen is kellene "elvinni a balhét".  (Nyilván van olyan eset is,amikor az anya egyedül vállalja, de erre itt most nem térek ki. )

Ami tény, hogy a nőből anya, a férfiből pedig apa lett.
Ha a házassági kapcsolat meg is szűnik, attól még szülői státusz megmarad.

Mennyire "vagány" dolog  csak úgy kisétálni a problémákból?
Igazán "férfias"   minimálbérre vagy munkanélkülinek bejelentkezni, hogy ne kelljen fizetni"
A többi aljas dologról más nem teszek említést....

Ezeknek az anyáknak és gyerekeknek  a többsége nem lenne ennyire kilátástalan helyzetben, ha magukat férfinak mondó hímlények, éreznének magukban annyi felelősséget, hogy kiálljanak a saját gyermekeikért!

Tehát, kedves férfiből lett apák, álljatok elő és a gyerekek érdekében szedjétek össze magatokat!
Jön a karácsony, ezeknek a gyerekeknek egy tábla csoki, egy kiló narancs vagy ami a legfontosabb, egy apai jó szó, ölelés is elég!

Ha ezen írásom után, csak egy férfi (apa) is átgondolja, meggondolja magát és odaáll a gyermeke mellé, már megérte....

Nem kell családot egyesíteni, "csak" segíteni... Férfinek, Apának lenni.

25 percnyi örökkévalóság

Bár minden betegség más, és minden beteg másképp reagál egy adott betegségre, a betegségeknek van egy közös vonásuk: az egyensúlyi helyzetben beállt kedvezőtlen változás. Ez megtörténhet testi és lelki szinten egyaránt. Boldizsár Ildikó 

A környezetünkben történt halálesetek és betegségek ráébresztettek, hogy nem vagyok már 20 éves. Úgy háromévente, elő szokott jönni ez a felismerés.
Ilyenkor fellendítem a magánrendelések forgalmát és gazdasági statisztikáját.
Vérkép, naná, hogy nem amit a körzeti orvos felírna, van ebben minden puccos dolog. /tumor markerek; hormonok stb.../
Aztán ha csillagozgatnak, akkor további vérvételt javaslok magamnak..
Ez eddig gondolom többek arcára mosolyt csalt vagy csodálkozva elszörnyülködött, hogy nem ilyennek ismert meg... Hát, ez is én vagyok.
Eddig volt a bevezetés, ezután már igyekszem picit komolyabban átadni, azt, amire a bejegyzésem címe utal.

A mammográfia egy szükséges, de nagyon kellemetlen vizsgálat, ennek ellenére úgy gondolom, hogy 35 éves kor fölött érdemes időt szakítani rá. Nem fáj annyira, mintha egy daganat miatt el kellene távolítani egyik vagy mindkét emlőt / és ez akkor még csak a jobbik eset/

Két hete fájt a jobb mellem (lelki okát megfejtettem)  és bejelentkeztem egy komplex vizsgálatra, természetesen magánrendelésre, mert ide egy héten belül lehet időpontot kapni.
A laboreredmények, melyek erre vonatkoztak, teljesen negatívak voltak.
Nagyon kedves hölgy fogadott és közölte, hogy jó jel, ha fájdalmat érzek, mert akkor nem daganat és elkészítette a felvételeket. Miközben minden irányból megnyomkodott a masina, az járt a fejemben, hogy ezt a gépet, tuti férfi találta ki és törném el a kezét.... Igaz, ezt gépre válogatja, mert ahol én eddig jártam, szintén magánklinika, nem nyomorgattak így össze... de az ár, emellett szólt..

Ezután ultrahang következett, ahol egy nagyon kedves doktornő vizsgált. Megdicsért, hogy nincs szilikonom és megállapította, hogy fogalma nincs miért érzek fájdalmat, majd átment a bal oldalamra. Itt egy idő után elkomolyodott az arca, felállt, újra  és újra vizsgált, majd átment a másik szobába és beszélt az asszisztenssel. Újabb röntgent kért, de csak a nem fájó oldalamról, eközben mindenki nagyon komoly volt, már nem cseverésztek velem, majd kiültettek várni.

Itt kezdődött az a bizonyos 25 perc.
Először is visszahallottam az asszisztens mondatát és elkezdtem félni.
Baromira féltem és nagyon egyedül éreztem magam.
Írtam a férjemnek egy sms-t, de csak kurtán válaszolt / kiderült egy tárgyalás közepén volt/
Nyugtattam magam, hogy semmi gond, ha az, akkor eltávolítják stb.....
Felmentem a Facebookra és az összes angyali, jóság és még kitudja milyen jóslatot elolvastam amit a napra írtak. El kell mondjam, csupa biztató dolog jött.
Ültem tovább, néztem a még várakozó hölgyeket, próbáltam játszani a gondoltaimmal, de mindig magamnál kötöttem ki.
Hiszen még olyan fiatalnak érzem magam, annak ellenére, hogy sokan köszönnek már "Csókolom-ot"  vagy "Kezit csókolom-ot"
A fiúk már nagyok, kivétel a kicsit, aki csak tíz éves, őt fel kell nevelni, mellette kell maradni, szüksége van rám. Közben, a kis zsebpénzén vásárolt nyakláncom medálját szorongattam.

Nem jártam még Thaiföldön, Mauritiuson ezek még rám várnak.
Most kezdenék újra dolgozni.
Nem hagyhatom cserben a férjemet, mi költség lenne a gyógykezelésem, az egész életünk munkája rámenne ...
És az évek óta tervezett tetkóm sem készült el
Mi van ha mégis....
Oké, egy biztos a húgom nem tudhatja meg,  babát vár és tuti kikészülne, mert nagyon szeret engem.
Először is elmegyek kineziológushoz oldásra és napokon belül fel kell kutatni a legjobb orvost ...
És csak cikáztak a gondolatok.
Az elkeseredett gondolatok és  könyörgő imáim versengtek egymással.

Nyílt az ajtó, kék dossziéval a kezében kijött a doktornő, de elsétált mellettem. Utánaszaladtam, és megszólítottam, hogy engem keres e.
Kiderült, hogy minden rendben van, semmi kóros elváltozás nincs!

Az imáim győzedelmeskedtek!

Nyomtam magamnak az automatából egy kávét, amik általában nem nagyon finomak, de most a világ legfinomabb kávéja volt. Kimentem a klinikáról és az utcára lépve, nem a koszos belvárosi utcát láttam, amin még befele menet bosszankodtam, hanem a napsütést és örültem, hogy a szél, ami máskor zavar, most megsimogat.

Így telt el 25 perc.... aminek soha nem akart vége lenni :)

Fene nagy jó dolgunkban mi, emberek elfelejtjük, hogy mennyi láthatatlan, megfoghatatlan érték van az életünkben. Hogy milyen csodák történnek velünk nap mint nap. Záporozik ránk az áldás, de észre sem vesszük. Szabadságunk és egészségünk észrevétlen táplálói életünknek. Fel sem tűnik, hogy nélkülük semminek nem lenne értelme. Mégis olyan természetességgel kezeljük őket, mintha születésünk pillanatában valaki ígéretet tett volna, hogy boldogságban, egészségben fogunk élni. Halálunkig. Czipper Ágota

ÓICÁKAV - de előtte hajtsál, hajrázz, "haljál"...

Pár napja felhívott a barátnőm. 
"Jaj, Szilvikém, mond meg mit csináljak ezzel a gyerekkel, sorra írja a kettes dolgozatokat?!"
" Tudod, már nagyon fáradtak." -jött a baromi bölcs válasz /erre még visszatérek/ 
" Na, jó de akkor is."
" Figyelj, nálunk is sorra születnek a négyes dolgozatok, van amikor 1-2 hármas is becsúszik." -próbáltam valami okosat mondani
" Ha nem haragszol, nem sajnállak!" - ennél a pontnál rájöttem, "kicsit" sem voltam bunkó... 
 *********************************************************************************

                                                                       Forrás:inetrent

Barátnőm gyerekéről tudni kell,  már az oviban azt mondták rá, egy kis géniusz. Szerette a könyveket, mindenkit lenyűgözött, hogy mennyire otthon van a természettudomány tárgykörében. Olyan dolgokat mondott és ismert , amikről még nem is hallottam.

Ez a kisfiú, aki egy évet még rá is húzott az oviban, tehát nem "éretlenül" került iskolába, minden reggel, de szó szerint minden reggel sírva ment iskolába, volt amikor hányásig fokozódott.

Most ötödikre beért annyira, hogy már az iskolában nem sír......

Nem megy neki a suli, még úgy sem, hogy a "nemszeretem"  tantárgyakból magántanár foglalkozik vele...

Kiderült, hogy természetismeretből is lehet, csak hármas lesz. Ő aki az összes bogarat, rovart, halat, növényt ismeri, némelyiknek még a  latin nevét is...

Ez van, ezt történt vele. Nem csak elfáradt, hanem fel is adta. Annyira feladta, hogy mostanra csak azon agyal, mikor mehet bicajozni a haverokkal, hogy minél távolabb kerüljön a tanulnivalótól.
*********************************************************************************

No, de az elején azt írtam, hogy erre a mondatra visszatérek: " Tudod, már nagyon fáradtak."

Én annyira, de annyira bölcs vagyok más gyerekénél, hogy csak na ...
Tudom mentegetni, tudom megmagyarázni.
De mi történt anno nálunk.....

Az enyém is fáradt, nagyon, de nagyon fáradt.
Nem akar már készülni a tanév végi dolgozatokra. Sír a fáradságtól.
Persze Ő nem csak az iskola miatt fáradt, hanem az egyéb más elfoglaltságai miatt is.
Ilyenkor jönnek az "bölcs" hozzászólások: nem kellene ezt a gyereket ennyire leterhelni...

Bizony így van!

De amíg az örömét abban leli amit csinál és ott ráadásul sikerélménye is van, nem fogom tőle megfosztani! - még akkor sem, ha ennek az az ára, hogy nem lesz kitűnő.

Ezt a nagyoknál "eljátszottam"  és sokat tanultam belőle!!!

Nem megy a suli, jó akkor elveszem tőletek azt amit szerettek, az ő esetükben ez a sport volt.

Mind a mai napig megkapom, hogy ez nem volt így jó és belátom, hogy igazuk van!
*********************************************************************************
Minap olvastam egy cikket, amiben a feltett kérdésekre itt adok válaszokat:
a cikket itt találjátok
Ezeket a kérdéseket tedd fel magadban az iskolai tanév végén

Melyik tudás fontosabb? Amit egy folyamat során magába épített a gyerek, vagy amit gyors ütemben, egy stresszhelyzetben memorizál? Véleményem szerint az első. Nem csak, a stresszhelyzet miatt, hanem mert végtelenül fáradtak!  

Az évvégi bizonyítványban foglalt érdemjegy a valódi tudását tükrözi, vagy egy felspannolt véghajrá termékét? Az érdemjegyekről alkotott véleményemet az előző bejegyzésben bárki elolvashatja.  Itt van

Mit érzel, ha a gyereked kevésbé teljesít jól, mint a társai? Régen nagyon rossz volt, ma már semmit! 

Milyen üzeneteket hordoz ez számodra? Hogy a régi gondolkodásomhoz képest, fejlődésnek indultam :) 

És milyen további kérdéseket teszel fel magadban? Hogy a nagyoknál, 15 éve, miért nem voltam ennyire tudatos? 

Milyen a viszonyod a saját tanulásoddal kapcsolatosan? Pocsék... 

Elfogadod-e a hibázás lehetőségét? Természetesen

Mit tanultál Te az elmúlt tanévben és hogyan értékeled ezt a teljesítményedet? Nem kell mindenáron, mindenkinek megfelelni. Jónak értékelem, de még vannak "beütéseim"

Mikor érzed elégedettnek magadat? Ha le tudom győzni a saját, rosszul rögzült indulataimat

Mikor érzed elégedettnek a gyermekedet? Ha boldogságtól ragyog a szeme és csacsog

Mikor vagy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb? Ha este sokáig készül a gyerek a másnapi iskolára, vagy ha „lenn felejti” magát az udvaron foci vagy bújócska okán?  Régebben az első választ adtam volna, ma már a kérdés második fele kezd igaz lenni /van még mit fejlődni/ 

**********************************************************

Záró gondolatom előtt: én nem értem mire jó az tanév végi jegy. Azért nem értem, mert nem vagyok pedagógus. Generációkon keresztül "szívatnak"  vele mindenkit, nem csak a mostaniak "kiváltsága" ez.
Egész évben kapják a jegyeket, miért nem lehet azt átlagolni? Ha valaki kétesre áll, akkor megbeszélni vele, hogy szeretne e javítani.
Ha valaki arra kíváncsi, hogy a tanulókban mi ragadt meg az egész év során, akkor meg kell íratni, de nem kell osztályozni, viszont az adott tantárgy pedagógusa képben lenne, hogy mit sikerült az év során átadnia...
Tudom,ez egy utópisztikus elgondolás....

Az én kisfiam ebben az évben már nem lesz kitűnő. DE!!! Egyéb más területen annyi mindent "letett az asztalra" , hogy az apukájával együtt a büszkeségtől majd szét robbanunk! 

"Ha a gyerekek bátorítva élnek,
Megtanulnak bízni.

Ha a gyerekek dicsérve élnek,
Megtanulják az igazságosságot.

Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat,
Megtanulnak hittel élni.

Ha a gyerekek megerősítve élnek,
Megtanulják magukat szeretni.

Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek,
Megtanulják megtalálni a szeretetet a világban!" 

Dorothy Law Holte: Egy élet a kezedben

Forrás:internet

Rögzült minták-avagy én majd másképp csinálom

Számtalanszor megfogadtam, hogy én majd másképp csinálom!
Majd ha gyerekem lesz, én jobb leszek!
Soha nem szidom le a rossz jegyekért!
Majd én megmutatom, én leszek a szuper anyu!

Majd én....
Majd én....

Én soha...
Tuti, hogy soha.....

Dehogynem! Úgy jönnek elő a tudatalattiba rejtett rögzült minták, mintha kötelező lett volna megtanulni, mintha ötös járna érte.
Kontrollálatlanul kitör mint egy vulkán.

Nézzünk engem. Mindig görcsöltem a tanuláson, mindig görcsöltem a jó jegyeken, ez megmaradt felnőtt tanulmányaimnál is. Aztán volt olyan idő is, amikorra belefáradtam és szartam bele.... az, hogy ez pont a továbbtanulás előtti két évben jött rám, hát az bizony elég szerencsétlen dolog, volt is belőle otthon konfliktus rendesen.

No, ezek a konfliktusélmények rendesen rögzültek.

Mindig azt mondom, hogy nem érdekel az érdemjegy, aztán mindig rájövök,  dehogynem.
Picit elgondolkodtam, hogy miért is érdekel?
Mi múlik rajta?
A kitűnő bizonyítvány?
és még?
A gyerek megítélése?
vagy netán az én megítélésem?
vagy az egész család megítélése?
A gyerek jövője?

Igen, ezek is, mert ezeket is végighallgattam.
Pl: mi lesz így belőled? Mehetsz majd takarítónőnek?  stb.... apropó, a takarítónő barátnőm jobban keres mit én, csak úgy mellékesen ...

No, de itt még nincs vége!

Mit fognak szólni? azaz mások! Az én esetemben anno a falu. Arról nem beszélve, hogy xy anyja valami jelentéktelen munkahelyen dolgozott és mégis  a gyereke jól tanult, de én, na én még arra sem vettem a fáradságot, hogy tanuljak, hát mit gondolnak majd, főleg a templomban ...


És basszus ez is rögzült! - ha már rögzült, akkor most szépen elő is szedem, nehogy már az enyém kimaradjon a "jóból" .
No és a mi esetünkben, mit fognak szólni?
Látom a szülők gúnyos mosolyát! Tessék, itt van az "agyonsztároltszuperhibátlantehetségesgyereke" és még nem is kitűnő!
Kérdem én: Na, és akkor mi van??? Lett (lesz) 1-2 négyese ...

Forrás:intenet

Kérdés: Hányast kaptál? Jön a válasz. Na jó, de mégis hogy lehetséges ez? -de ezt már azon a hangon, hogy szegény gyereknek kedve se legyen folytatni. Na, ő persze nem is folytatja... Szemtelen kölyke! Mi az, hogy nem válaszol és kitör a vulkán és ömlik szavaim lávája ugyanúgy, ahogy anno én is hallottam, ugyanolyan stílusban, gyerek hebeg-habog, majd sír.

És ekkor tükröt tart felém!
És itt teszem le a rögzült mintát... magamhoz ölelem és bocsánatot kérek! Bocsánatot kérek azért, mert nem tudom kordában tartani a gyerekkorom óta belém égett,  az iskola , az oktatás és a pedagógusok* iránt érzett indulataimat. Elmondom neki, hogy nem örülök a rossz jegynek, de az indulataim nem neki szólnak.
Kapott tőlem egy negatív generációs mintát, amit igyekeztem egy pozitív megerősítéssel felülírni, bízva abban, hogy a későbbiekben nem játssza újra.
Újra megfogadom magamban, hogy többet nem teszek ilyet, sajnos garantálni nem tudom, de dolgozom rajta.

Félreértés nem essék, fontos a tanulás és az értékelés is, azaz az érdemjegy, ér-elér; érdemlem; értékelés, ér-érték-el-és; minősítés, minőség, minősít-és ; osztályzat, osztály előtti minősítés ....

Érdekes a magyar nyelv...

Mire bejegyzésem végére értem, újra ott tartok, hogy fontos a minőségi tudás, fontos, hogy tudja mennyit ér a tudása, fontos kontrollálni a dolgokat, de nem minden áron....


Azért semmiképp sem, hogy mások mit szólnak!!

Ha bárki, aki olvassa bejegyzésemet és úgy érzi, indulatosan tudja csak kezelni gyereke teljesítményét, gondolkozzon el rajta, mi válthatja ki az érzést?  Miért dühös rá? Biztos, hogy rá dühös?

* A sors különös játékot játszik velem. Majdnem az összes barátnőm, a pedagógusi pályát választotta és szeretem őket egytől-egyig! 😍

Hogy vagy? - álságos egy kérdés

Hogy vagy? Mi újság?
A kérdésre legtöbben pont ennyi választ várnak: Köszi, jól!; Semmi különös!

Eddig fel sem tűnt, hogy igazából ez a kérdés, amolyan rutin...
Feltesszük, hogy mégiscsak kérdezzünk valamit vagy ne álljunk már annyira bambán egymás mellett, de igazából, nem sok mindenki van, akit valóban érdekel a választ.

Nem sok mindenki van, akit valójában érdekel, hogy "hogy vagy" ; "mit érzel" ; "milyen az életed" ; "gyerekek, hogy vannak" ...

Kedves Olvasó! Voltál már ilyen helyzetben? Érezted már, hogy elkezded mondani, mert olyan jó lenne elmondani, hogy valójában , hogy vagy, mit érzel, mi van gyerekekkel és a másik csak hallgat és ha ránézel, látod, hogy rohadtul nem érdekli, már meg is bánta, hogy egyáltalán megkérdezte ....

Én, már voltam mindkét oldalon. Volt, hogy nagyon megbántam a kérdést és volt, hogy nagyon megbántam, hogy belekezdtem a válaszba.

Az már jó jel, ha valaki felhív és megkérdezi, hogy "Mi újság? " ; "Hogy vagy? " , abban az esetben, ha utána nem kezdi el mondani, hogy "Éstudodmiérthívalakmég?"  ....

Engem a Húgom szokott felhíni, csak úgy, ha már egy hete nem beszéltünk : " Szia, csak csörögtem már, hogy mi újság veletek, mert rég beszéltünk!"  , ilyenkor tudom, hogy igen, ő azért hív, mert valóban érdekli.  Lehet, hogy közben megbánja, hogy felhívott /ettől függetlenül rendszeresen megteszi/ , mert neki valóban elmondom, hogy mi újság velünk.

Van akit felhívok, de csak azért mert tudom, hogy mindig van valami nyűgje ő így kezdi válaszát: "Jaj, Szilvikém..... " , de nekem ez nem teher, mert tudom, hogy ez neki könnyebbség és érdekel is problémája, talán még segíteni is tudok.

Aztán van egy elég béna formája is a dolognak, amikor megkérdezik, hogy "mi újság" ; belőled meg csak úgy ölik a "mi újság" ; elbúcsúztok,  a másik fél azt hiszi a vonal már bontva és te hallod, hogy jajgat, sóhajtozik, annak akivel végighallgatta a beszélgetést... na, ez ciki.

Jaj, na még egy :) amikor megkérdezik, hogy "hogy vagy"  , Te mondanád rendületlenül, de a kérdezőnek is eszébe jut, hogy "ő hogy van" és már róla beszélgettek. /ezt a hibát én is el szoktam követni, de már dolgozom rajta/

Miért is jutott eszembe, hogy erről most bejegyzést írjak?

Nem bonyolult azt életem, de az elmúlt időszakban lett volna pár megosztani valóm. Hála az égnek voltak akik lelkük teljes szeretetével hallgattak és figyeltek rám, de belefutottam olyanokba is, akik megkérdeztek, de nagyon nem érdekelte őket a válasz.

Szerintem ne erőltessük ami nem megy .

Csak akkor kell megkérdezni, ha valóban érdekel mi is van a másikkal.

Mit lehet helyette tenni?

Ha mindenképp beszélnünk kell, térjünk a lényegere, miért is hívtuk, majd ha valóban érdekel, hogy mi van vele, kérdezzük meg.

Véletlen találkozásnál pedig legyünk kreatívak .

Január 21

Hívő embernek tartom magam.
Hitem, már sok mindenen átsegített.
Hiszek a Teremtőben, minden reggel megköszönöm, hogy  felébredhetek, megköszönöm  a családomat, az életemet és áldást kérek a napomra. Több mint 10 éve így teszek, annak ellenére, hogy  templomba csak turistaként,  kirándulások alkalmával térek be.
Van, amikor meginog a hitem, ilyenkor rutinosan megmagyarázom, mi miért történik, miképpen szolgálja fejlődésemet és tudomásul veszem, hogy az adott akadály is, tanulófolyamatom részét képezi.
De a tegnapi buszbaleset tragédiáját nem lehet megmagyarázni.
Nem tudom, létezik e akkora hit és elfogadókészség, hogy erre rutinosan azt lehessen mondani, "Mindennek oka van, ennek is !" ,  "Az Úr adta, az Úr vette el!" , "Meg volt írva!" , "Ez volt a karmájuk!" , " Bevonzották" vagy bármi nagy "bölcsességet".

Ezt se megmagyarázni, se feldolgozni nem lehet.
Meghal egy idős ember, fájdalmas, sajnáljuk, de kissé belenyugodva azt mondjuk, hogy szép, küzdelmes, hosszú élete volt.

De január 21-én hajnalban fiatalok vesztették életüket, iszonyatos kínok között. Előttük állt az élet.
Családjuk várta haza őket, talán, sőt biztos vagyok benne, hogy kedvenc ételükkel, hiszen ilyenkor mindig leadják a rendelést.
Barátok, barátnők, szerelmek várhatták, hogy a messenger üzenetek kívül, Facebook, Intragram hashtags helyett,  élőben is meghallgathassák élménybeszámolóikat, magukhoz ölelhessék őket.
A szeretetteljes várakozást a reggeli hírek hallatán felváltja a rémület és remény. Rémület és remény, "ugye nem az enyém?" .
Magamat ismerve , abban a pillanatban hitem elhagyott volna és mindent félredobva indultunk volna. Teljesen mindegy lett volna, hogy mik a hírek, ki hogy akart volna megnyugtatni, várakozásra, türelemre bírni. Ettől jóval apróbb esetben is képtelenség visszatartani.
Belegondolni is szörnyű, hogy mit élhettek át a szülők, akiknek a gyermekeik a buszon utaztak. Mit élhettek át azokban a percekben, órákban, amíg megtudták az ő saját gyermekükkel mi történt. Talán túlélte? Hányszor nyomhatták rá aggódva, reménykedve  a telefon hívás ikonjára, arra a névre, becenévre, aminek száma az ő Kincsüket hívta. Mennyi sms-t küldhettek, hányszor mehettek rá Facebook profiljukra, hátha bejelentkezik...

Ez nem természetes, ez nem igazságos, ez nem lehet isteni döntés része!
Ez nem lehet üzenet, nem lehet tanulságként küldendő lecke!
Ezt nem lehet elfogadni és nem lehet megmagyarázni!

Fáj bevallanom, de megingott a hitem, kísértésbe estem. Úgy ingott meg, hogy nem ismerem az áldozatokat és családjukat, de mint anya, osztozom fájdalmukban és kísért a gondolat, nem értem, hogy és miért történhet ilyen!

Nem tudom elképzelni, hogy az utolsó útjukon, az adott felekezet papjai, lelkészei, milyen vigasztaló szavakat tudnak majd tolmácsolni, hogy tudják megmagyarázni, a megmagyarázhatatlant!
 Azt mondják, ha hisznek, találkoznak?
És addig? Hova lesznek a napi találkozások, kamaszos viccek és viták, hova lesz a tervezett jövő? Hova lesznek az ölelések, az ünnepek?
Hova tűnik az, ami eddig értelmet adott az itt maradottak életének?