Előző részben írtam, hogy folytatom.
Most jött el pillanat.
Mielőtt a tárgyra térnék: könnyű úgy bárkit kritizálni, véleményt alkotni, jelzőkkel illetni, hogy nem tudjuk bizonyos dolgokra miért pont azokat a válaszokat adja, adta. Miért úgy reagált, miért úgy élte meg. Szerény véleményem szerint ezt csak akkor tehetnénk meg, ha vele együtt megélnénk minden egyes pillanatot, különben nincs jogunk hozzá. Mindenkinek lehet véleménye, de a vélemény és a kritika nem ugyanaz.
No, de csapjunk bele....
Van három egész jól sikerült fiam. Mindhárman külön egyéniségek a maguk szerethető természetükkel és kevésbé szerethető hibáikkal. Mindhárman várt "terhességből" ,időre születtek., korkülönbségek ellenére egy apától. /ez kérdés szokott lenni/ . Egyik várandóság alatt sem ittam alkoholt, nem dohányoztam, nem ittam kávét és nem szedtem előtte fogamzásgátlót.
Egyik fiam már az óvodában kitűnt, hogy nagyon gyorsan tanul szöveget, szeret szerepelni, de nem igazán szereti, ha fegyelmezik. Inkább a csacsogó fajta. Ennek ellenére imádta az óvónéni, mindig a középpontban kellett lennie.
Általános iskolában is pillanatok alatt kiderült, ő lesz akit mindenféle szavaló, mesemondóversenyre lehet küldeni. A csacsogása továbbra is megmaradt, amivel a tanítónéni úgy próbált megbirkózni, hogy celluxszal beragasztotta a száját. Nyilván az eset után bementem, megkérdezzem mégis hogy történt, lehet a gyerek elbeszélése volt túlzó, kiderült, hogy nem. Kicsit később ismét mesemondó versenyre kellett volna menni, de nem átallottam megkérdezni:
"Beragasztott szájjal mondjon mesét?"
A lényeg, hogy negyedik év végéig minden versenyen ott voltunk.
Ötödikben kérte, hogy vigyem el másik iskolába, mert a tanárnő annyira nem tud fegyelmezni, hogy képtelenség tanulni, ő pedig szeretne..... na ez nem azt jelenti, hogy ő egy "pedálgép" volt, dehogy volt az.
Igazán említésre méltó nem volt vele, végig példás volt a magatartása.Sikeres nyelvvizsgán és érettségin van túl.
DEEEEE! Nem múlt el nyomtalanul a szájberagasztás.
Egyetemen kérték őket, hogy írjanak le iskolás éveikből megmaradt pedagógia élményt és ő leírta, hogy első osztályos korában a tanítónő beragasztotta a száját. Hmmm.... elgondolkodtató, ez volt ami elsőre eszébe jutott.
 |
| Forrás:Internet |
Másik fiam három évesen kezdte az ovit és mivel évnyertes volt, így még egy évet ráhúzott nagycsoportban. Na, ő egyáltalán nem szeretett szerepelni. Végtelenül csendes, jó természetű, pedagógusok kedvence volt.
Az ő történetét, igyekszem nagyon röviden, kronológiai sorrendben leírni, úgy hogy közben érthető is legyen.
Első osztályban láttam, hogy valami nincs rendben. Szerettem volna, ha az első osztályt ismétli, mert nem éreztem stabilnak az alapokat. Természetesen a tanítónéni annyira szerette, hogy nem engedte.
Második osztályban már nehezebben mentek a dolgok, szorongó lett, nem szeretett iskolába járni, gyógypedagógus leírta, hogy diszlexia határtüneteit produkálja, így kértem az iskolaigazgatót, hogy ne osztályozzák, mert nem normális dolog, hogy mi a sok tanulás ellenére sem tudunk jó jegyeket produkálni. Szerencsére engedélyezte.
Közben a Meixner alapítványnál is vizsgálták, itt is kiderült, hogy tanulási zavara van, de az alapítvány vizsgálati eredményét nem fogadták el. Második év elejétől folyamatosan fejlesztésre járt magán úton.
Harmadik osztály még nehezebben ment, itt már a pszichés tünetek mellé fizikai tünetek is jöttek. Negyedik osztályt elkezdtük, de akkor már nagyon el voltam keseredve. Minden nap járt magánúton fejlesztésekre.
Októberben mindkét fiamat átvittük egy magániskolába. Itt az első pillanatban felismerték a problémát és segítettek. Folyamatos volt a fejlesztése, fizikai és pszichés tünetei megszűntek, év végén az év tanulója lett. Mondanom sem kell, hogy zokogtam, amikor meghallottam a nevét.
Pár évig jártak ide. Nyugalom és béke pár éve volt. Azt sem tudtam, hogy iskolába járnak. Rengeteg programjuk volt, kis létszámú osztályra két osztályfőnök volt, fejlesztések egyénre szabottak voltak. A gyerekek magatartás és tanulási nehézségeit annyira profin kezelték, hogy én még ilyet sehol nem tapasztaltam. Voltak osztályzatok, de a tanároknak minden egyes gyerekről negyedévente írniuk kellett egy szöveges értékelést is.
Nem kritizáltak, mindig kiemelték mi a jó a gyerekben, mik az értékeik és utat mutattak, hogyan tudna fejlődni. A tanárok nagyon szigorú rostán estek át, mielőtt felvették őket. Úgy terveztem, hogy harmadik fiunk is ide fog járni, sajnos nem jött össze, mert csődbe vitték és az új vezetés már más felállásban dolgozott.
Magániskolából tehát mindkét gyerek visszakerült az állami oktatásba. Szerencsére egész jó helyeket sikerült kifognunk.
Egyikük szabad szellemű, alapítványi iskolába ment, ami nekem néha túl szabad is volt. Nem a megszokott általános iskolai és gimnáziumi könyvekből tanultak, hanem az ott dolgozó tanárok állították össze a könyveket. Ha valami nem ment, nem volt kérdés a felzárkóztatás. Ennek ellenére sikeresen megírták a központi érettségit és aki akart tovább is tanult. A tanáraikatt tegezték, de soha nem hallottam, hogy ezzel bárki is visszaélt volna. Mind a mai napi találkoznak és a tanárokat is meghívják a találkozókra.
Másik fiunk állami iskolába került, ahol nagyon nagy szerencsénk volt a tanárokkal. Sokat volt beteg és visszajöttek a pszichoszomatikus tünetei is. Elsőtől többször voltunk nevelési tanácsadóban, de mindig csak azt sikerült leírniuk a tünetek ellenére, hogy tanulási nehézsége van. Ezzel a tanárok nem tudtak mint kezdeni. Nyolcadik év végéig minden nap folyamatosan jártunk magánúton fejlesztésre, itt készült másnapra is.
Gimnáziumi évek elég nyögvenyelősen teltek, részt vettünk a kötelező vizsgálatokon. Egyik ilyen vizsgálatnál valami csoda folytán még az is kiderült, hogy a gyereknek semmi baja nincs ... Természetesen megfellebbeztem, aminek az lett az eredménye, hogy a gyereknek tanulási nehézsége van. Ezzel a gimnázium vezetője és a tanárok szintén nem tudtak mit kezdeni, azon kívül, hogy 15 perc plusz időt kapott. Voltak tanárok, akik nehezebben tolerálták ezt az egész állapotot, de szerencsénkre tanári körből megértő támogatásra is számíthattunk. Fő tantárgyakból szintén magánúton fizetett segítséggel sikerült teljesítenie.
Az összes kötelező olvasmányt második osztálytól én olvastam fel és magyaráztam el.
Ő, úgy készült óráról-órára, hogy a lényeget alá kellett húzni, közben elmagyarázni.
11. évfolyam év végére már végképp elkeseredtem és az elmúlt 11 év összes leletét csatolva kértem a Megyei Szakértői és Rehabilitációs Bizottságot, hogy vizsgálják meg a gyereket. Pár hónap után kaptunk is időpontot. Megvizsgálták, majd az eredmények tükrében a vizsgálatot végző megkérdezte, "hol voltunk eddig? "
11 év összes dokumentumára mutattam, ott olvashatja.
11 év után kiderült, az amit én első osztály év végén jeleztem, hogy a gyerekünk, diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás. Ennek ellenére irigylésre méltó, mért adatok alapján kimagasló a logikai képessége! Végtelenül jó lélek, mindig, mindenben lehet rá számítani!
11 év alatt, a gyerekünk tanulást utáló, motiváció vesztett lett, több pszichoszomatikus betegséggel. Ezt a 11 évet nem kívánom senkinek!!
Végül a megfelelő papírok segítségével sikeres érettségi vizsgát tett, melyet szintén zokogással fogadtam.
 |
| Forrás: Internet |
Harmadik fiunknál is eljött, hogy iskolába kell mennie. Az előzőek tapasztalatából okulva, már előre rettegtem mi vár ránk. Még javában oviba járt, amikor elkezdtem vizsgáltatni. Oviban megvizsgálták, semmit nem találtak. Iskolaérett. Na ja, ezt mondták a nagyoknál is.
Márciusitól készültünk az iskolára, hogy a tanítónéni úgy kapja meg, ahogy azt szeretnék, hogy egy kisgyerek érkezzen első osztályba.
Ehhez tanítónénit kerestem. Olyan szerencsénk volt és van a mai napig, hogy ő óvónéni és tanítónéni is, ráadásul azonnal észreveszi, ha gond van, volt a gyerekkel. Fiunkat minden szögből magánúton, neves szakemberekkel felmérettem, kivizsgáltattam. Hála az égnek csak könnyen orvosolható "hibákat" találtak, melyeket szeptemberre a tanítónéni segítségével ki is "javítottunk."
Túlzásnak tűnhet, van aki a fejéhez kap és azt mondja, "Ez a nő nem normális!" én viszont úgy gondolom, ha bárki csak két évet is végigcsinált volna abból, amit én 11 évig csináltam, akkor megértene. Ha bárki látta volna a gyerekét ennyi időn keresztül különböző tüneteket produkálni, megértene.
Megértene, hogy egy cseppnyi esélyt sem akartam adni annak, hogy ez még egyszer előforduljon.
Megtehettem volna, hogy nem foglalkozom a fiammal és azt mondom, "jaj, szegény ilyen" , "jaj, szegény, gyenge képességű" és hagyhattam volna elkallódni. Belenyugodhattam volna a "szakértői" vizsgálatok eredményébe, de én ismerem a gyerekemet és tudtam, láttam, hogy amíg volt benne motiváció és tettvágy addig próbált teljesíteni és ezért mindig mellettem voltam és egy percig nem hagytam magára.
Van aki érti , van aki nem, nem célom senkit meggyőzni!
Vannak aki nem értik, miért állok mindig mögöttük, miért ugrok mindenre mint egy anyatigris, miért reagálok túl dolgokat, miért figyelem őket állandóan és miért kell nekem minden tünetre azonnal reagálnom.
Azért, mert nem bírnék újabb 11 évet végigcsinálni.
Sérültem én is gyerekkoromban az állami oktatás elbaltázott figurái között, sérültek már a gyerekeim is. Volt, amikor csak a sebeimet nyalogattam, volt amikor kicsit belehaltam, de minden esetben igyekeztem gyógyulni, minden esetben segítek a gyerekeimnek is gyógyulni.
Anyukámnak adtam kisfiammal kapcsolatos feladatot, mint nagymama találjon megoldást:
"Téged sem tudtalak megvédeni, nem tudok tanácsot adni." - ezt válaszolta.
Ezek ellenére, hogy az oktatásról, a pedagógusokról és egyéb szakértőkről meg van a magam véleménye, nagyon sok, nagyon is szerethető pedagógus és szakértő van az ismerőseim között.
Sőt, amit iskolás éveimben soha nem gondoltam volna, még a barátnőim, legjobb barátnőim is közülük vannak.
folyt. köv.
Ui.: fent leírtakkal csak azt próbáltam vázolni, hogy miken mentünk keresztül, azt, hogy ez a családi kasszából mennyit vont el, meg sem próbálom kiszámolni. Különböző speciális fejlesztő könyvek, magániskola ....
